Mari Okamoto – hungarológia Japánban

2025. március 18-án a bécsi egyetem Finnugor Tanszéke és az Ausztriai Magyar Kutatóintézet közös szervezésében Mari Okamoto, az Oszakai Egyetem Magyar Tanszékének professzora tartott vendégelőadást. 

Okamoto professzor közel 30 éve tanít az oszakai tanszéken, foglalkozott szociolingvisztikával, a 19., majd a 20. század magyar irodalomtörténetével, magyar tankönyvet írt japánoknak és Kosztolányi-novellákat fordított japán nyelvre. Ezúttal azonban a régi japán hagyományok továbbéléséről tartott előadást a modern japán kultúrában. Az előadás előtt beszélgetett vele Csire Márta.

Az oszakai magyar szakot 1993-ban alapították az Oszakai Idegennyelvi Egyetemen; a mai napig ez egyetlen önálló, egyetemi szintű magyar szakos képzés Japánban. 2007-ben egy egyetemi integráció révén az intézmény egyesült az Oszakai Egyetemmel, jelenleg itt, az idegen nyelvek karán folyik a magyaroktatás. Mari Okamoto a magyar tanszék egyik alapítója, jelenleg vezetője és professzora.

Cs. M.: Kedves Mari, először is áruld el, hogy te japán egyetemistaként hogyan kerültél kapcsolatba a magyar nyelvvel?

M. O.: Én a 80-as évek végén eredetileg angol szakon tanultam az egyetemen. Másodéves koromban az édesapámnak – aki a Szovjetunió szocialista gazdaságának működését kutatta – lehetősége nyílt arra, hogy az egyre jobban megnyíló Kelet-Európa országaiba utazhasson egy egyéves tanulmányútra. 20 éves egyetemista voltam, ő pedig megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani. Így indultunk el együtt egy évre Európába, amelynek során az első állomás Budapest volt. Mivel ez magánútnak számított, magamtól kezdtem foglalkozni a magyar nyelvvel, magániskolába jártam, aztán nyáron részt vettem a debreceni nyári egyetemen. De annyira megszerettem Magyarországot, hogy amikor az édesapám továbbutazott Lengyelországba, én Budapesten maradtam és elkezdtem bejárni az ELTE-re órákat látogatni. Miután hazamentem, tovább folytattam a nyelvtanulást egyedül, aztán elnyertem egy ösztöndíjat, és 1990-ben, az első szabad választás után egy héttel újra Magyarországra érkeztem, ahol két évet töltöttem.  Japánba visszatérve ledoktoráltam, majd elkezdtem tanítani a magyar szakon. Ennek immár közel 30 éve.

Cs. M.: A pályád során milyen tudományterületekkel foglalkoztál? 

M. O.: Mivel a magyar nyelv és kultúra új szakterület volt az egyetemen kevés szakemberrel, így kezdetben mindent kellett csinálni. Őszintén bevallom, tanítás közben nekem is sokat kellett tanulnom. A nyelvoktás mellett először szociolingvisztikával foglalkoztam, majd áttértem a történelemre, végül a felvilágosodás korával és a reformkori nyelvműveléssel, nyelvújítással foglalkoztam. A mai napig szeretek a különböző tudományterületek határain mozogni.

Cs. M.: A 19. század első felétől hogy jutottál el Kosztolányihoz?

M. O.: Sokáig fókuszáltam a nyelvújítás korára, aztán egyszer csak a kezembe került egy Kosztolányi-kötet. Úgy éreztem, hogy Kosztolányi a novellákban a szereplői belső mozgatórugóit és az emberi kapcsolatokat olyan szépen és pontosan írja le, hogy ez valami egyetemes, a japán olvasó számára is hozzáférhető. Végigolvastam Kosztolányi novelláit, majd kiválasztottam 17-et és lefordítottam őket japánra. A kötet egy kis kiadó gondozásában jelent meg.

Cs. M: Visszakanyarodva a tanszékhez: milyen motivációkkal látnak neki a diákjaitok a magyartanulásnak?

M. O.: Különösebb motivációról nem beszélhetünk, mert a diákok valójában nem tudnak semmit Magyarországról vagy a magyar nyelvről. De ha valaki nem kerül be egy nagy szakra, mint pl. az angol, akkor választ egy olyan stúdiumot, amit kevesen tanulnak. Itt az elsődleges szempont az, hogy európai nyelv, európai kultúra legyen. Japánban a magyar nyelv különlegessége más, mint Európában: Japánban nincs jelen motivációként a családi háttér vagy az emberi kapcsolatok. A magyar különlegesnek számít, de nem finnugor nyelvként, mint Európában. Az „egzotikus” volta abban rejlik, hogy Európában van, az európai kultúrához tartozik.

Cs. M.: Hogyan épül fel a magyar szak, és mit lehet kezdeni egy diplomával?

M. O.: A képzés négyéves, az első két évben a hangsúly a nyelv intenzív elsajátításán van: heti öt 90 perces nyelvórájuk van a diákjainknak, mellette kultúraismeretet is tanulnak.

Utána folytatódik a nyelvtanulás, de lehet specializálódni, tematikusan összeválogathatják az órákat. Végül szakdolgozatot írnak bármilyen magyar vonatkozású témából. A tanulmányaik során sokan mennek ösztöndíjjal vagy diákcsereprogrammal Magyarországra. Utána már elég jól tudnak magyarul ahhoz, hogy akár fordítást is tanulhassanak. Évfolyamonként 18 diák van, közel a felük fél vagy egy évet tölt Magyarországon.

Cs. M.: Hol helyezkednek el a hallgatóitok a diploma után?

M. O.: Konkrétan a magyar nyelvet nem lehet hasznosítani, de néha adódik olyan lehetőség, hogy egy japán cégnél kapnak állást, amelynek Magyarországon is van irodája, pl. a Suzuki, vagy van olyan volt diákunk, aki a magyar nagykövetségen dolgozik. De a legfontosabb eredmény, hogy Japán több mint 120 millió lakosa közül a nálunk végzett pár tíz diák a tanulmányai után nyitottabb lesz, a nemzetközi történéseket nézve tudja, hogy nem csak Amerika, Kína van a világon. Tudja azt is, hogyan élnek az emberek egy kisebb európai országban és szélesebb perspektívából látja a világot.

Cs. M.: Vannak-e az oktatáson és a kutatáson kívül is programjaitok a szélesebb japán közönség számára?

M. O.: A karunkon 24 idegen nyelvet lehet tanulni. Van egy rendezvénysorozatunk, aminek a keretében népszerűsítő előadásokat hirdetünk meg a nagyközönségnek. Ezen mindenki részt vehet, nagy sikere is van. A városi és az egyetemi könyvtárral közösen 3-9 éves gyerekeknek is szoktunk programot csinálni, pl. a magyar karácsonyi, farsangi, húsvéti szokásokkal kapcsolatosan, ezen a szülők is nagy örömmel vesznek részt.

Cs. M.: Van-e Japánon belül olyan szakmai hálózatotok, ami összefogja a magyar tematikával foglalkozó kutatókat?

M. O.: Igen, ilyen a 70-es években alapított Japán Uralisztikai Társaság, amelynek három éve én vagyok az elnöke. Ennek azok a kollégák a tagjai, akik valamelyik uráli néppel vagy nyelvvel foglalkoznak. Évente van szakmai találkozónk, ahol előadásokat tartunk, továbbá kiadjuk az Uralica című folyóiratot, ami egyébként interneten is hozzáférhető.

Cs. M.: Végezetül szeretném megkérdezni, milyen kutatási terveid vannak a jövőre nézve?

M. O.: A reformkorral kapcsolatos kutatásaim továbbra is a középpontban maradnak, de új témaként szeretnék azokkal a magyar női írókkal foglalkozni, akik a reformkortól a századfordulóig alkottak, mivel a hivatalos irodalomtörténeti kánon csupán kevés nőről tesz említést.

Cs. M.: Kedves Mari, köszönöm a beszélgetést, a további munkádhoz sok sikert kívánok!