Géczi János: Megváltoztatni azt, amit irodalomnak nevezünk

Géczi János költő, író, képzőművész és biológus 2026. november 12-én, a Bécsi Egyetem és az Ausztriai Magyar Kutatóintézet meghívására érkezett Bécsbe. A schwedenplatzi előadóteremben tartott előadásában a magyar neoavantgárd irodalom és művészet kialakulását, meghatározó alkotóit és legfontosabb törekvéseit tekintette át az 1960-as évek végétől az 1980-as, illetve 1990-es évekig. Az előadás különleges nézőpontját az is adta, hogy Géczi maga is aktív résztvevője volt a magyar neoavantgárd utolsó alkotói generációjának, így személyes tapasztalatokkal is megvilágította a korszakot.
A magyar neoavantgárd alkotói nemcsak új műveket hoztak létre: magát az irodalom és a művészet fogalmát is újragondolták.

A műfaji határok újragondolása
A prezentáció központi gondolata szerint a neoavantgárd nem a történeti avantgárd egyszerű folytatása vagy megismétlése volt, hanem annak új politikai, társadalmi, technológiai és kulturális környezetben történő újraértelmezése. Alkotói a hagyományos műfaji határok átlépésére, az irodalom fogalmának kitágítására és új művészi kifejezési lehetőségek feltárására törekedtek. Ebben a szemléletben a vers már nem csupán írott szövegként jelenik meg: képi, hangzó, testi és térbeli formákat is ölthet. A montázs, a kollázs, a talált szöveg, a konkrét és vizuális költészet, valamint a performansz egyaránt fontos eszközeivé váltak a kísérletezésnek.

A magyar neoavantgárd központjai
Géczi János bemutatta, hogy a magyar neoavantgárd fejlődése több központ köré szerveződött. Párizsban 1962-ben indult a Magyar Műhely, Újvidéken 1965-ben az Új Symposion, Budapesten pedig az 1960-as évek második felének happeningjei és az 1968-as Iparterv-kiállítások jelezték az új törekvések kibontakozását. Az előadás több meghatározó alkotó, köztük Tolnai Ottó, Erdély Miklós, Ladik Katalin és Tandori Dezső munkásságán keresztül érzékeltette a korszak sokszínűségét. Szó esett a Szabadkán 1969 és 1976 között működő Bosch+Bosch művészcsoportról is, amely fontos szerepet játszott a magyar és a jugoszláv neoavantgárd kapcsolataiban.

Alternatív nyilvánosság és művészi hálózatok
A korszak művészeti életében különösen fontosak voltak az alternatív nyilvánosság fórumai: a folyóiratok, műhelyek, művészcsoportok és informális kapcsolatrendszerek. A Mozgó Világ, az 1979-ben létrehozott Artpool, a Lélegzet, valamint a Spions és a Fölöspéldány tevékenysége egyaránt hozzájárult a kísérleti művészeti formák terjedéséhez. Ezek a kezdeményezések nemcsak új művek létrehozásának adtak teret, hanem a művészeti kommunikáció alternatív formáit is kialakították.

A neoavantgárd továbbélése
Az előadás záró gondolata arra hívta fel a figyelmet, hogy a neoavantgárd története nem ért véget az 1989-es rendszerváltással: művészeti eljárásai és szemléletmódja a későbbi irodalmi és művészeti gyakorlatokban is tovább éltek. A prezentáció címében megfogalmazott gondolat – „Megváltoztatni azt, amit irodalomnak nevezünk” – így nemcsak egy korszak művészi programját, hanem annak máig érvényes kérdésfelvetését is összefoglalja.
A beszámolót írta: Márta Csire. Fotók: Márta Csire által a megjelenéshez rendelkezésre bocsátott felvételek.

